Hát hello világ,

és sziasztok blog.hu-sok, leendő olvasók, kritikusok, miegymás.

[Nagylevegő] Hát, a mai nappal akkor már azt is elmondhatom, hogy blogom van. Na persze, hazudnék, ha azt mondanám ez az első, de becsszóra ez lesz a legkedvesebb. Mert ez itt most az enyém, mert ez most itt rólam szól. Meg persze rólatok, ha épp hasonló cipőben jártok.

Nem szeretném uncsi bemutatkozósdival húzni az időt, elég legyen annyi, hogy egy zömében átlagos huszonéves vagyok, stabil párkapcsolatban, szerető családdal, egyelőre fix munkahellyel. (oké, ne hazudjunk már rögtön a második bekezdésben, a fix annyira fix, hogy jelenleg van státuszom, hogy mi lesz ha majd eladják a céget, meg ha beköszönt az új év a jó ég se tudja) A sztorim is csak onnantól lesz érdekes - hogy in medias res belevágjak - pánikbeteg lettem. Vagy valami olyasmi és ennek már több mint két éve.

Szerencsére nem súlyos, és mostanában már zongorázni lehet a különbséget a két évvel ezelőtti énem és a mostani között. Hogy Ti is képet kapjatok: akkor még szent meggyőződésem volt, hogy a gumiszobában végzem és gyógyszereken élek majd, mostanában viszont csak néha-néha kap el a frász. Mondjuk akkor nagyon.

Nem. Nem élek gyógyszereken, bár lett volna rá lehetőségem. Valamikor akkor, amikor az üzemorvos anyám kezébe nyomott egy levél -zepamra végződő nyugtatót azzal a felkiáltással, hogy ebből egy szem is elég lesz. Kutyául voltam, az összes idegvégződésem érzett, remegtem (a nyálam nem folyt), de ennek ellenére mégis úgy döntöttem hosszú távon a francnak se éri meg, hogy ráfüggjek valami szarra. (nem tudom, honnan jött elő belőlem az ehhez szükséges erő, de előjött) Ebből a megfontolásból egyébként orvosnál is csak egyszer voltam, egy vérvétel erejéig, amiből kiderült semmi bajom. Azóta se. Mert megoldom.

Szóval hogy, semmi bajom. Na ja. Én is mindig ezt mondogatom magamnak, amikor éppen szorít a gégém, feszül a nyakam, fáj a hátam, a gyomorszájam, és úgy érzem egy perc múlva már nem is vagyok. Ez a halál dolog a legrémisztőbb része egyébként, mert amúgy imádok élni és iszonyatosan rettegek a ténytől, hogy egyszer menni kell. Tényleg. Arra jutottam, hogy valamit baromira rosszul drótoztak össze a fejemben, hogy ellentétben másokkal, akik csak legyintenek, én a legkisebb rendellenességet is úgy érzékelem, mint a ráknak egy lehetséges tünetét, és ami rosszabb, kábé el is hiszem, hogy most tényleg halálos beteg vagyok.

Igen, jó hipohonderhez méltón azt a részt is kipipálhatom, hogy bújom a guglit a tünetek után. CSoda, hogy ezekután voltam már lisztérzékeny, vitaminhiányos, rákos (ugye), gyomorfekélyes, simán csak gyomorbeteg, hogy csak a leggyakoribbakat soroljam... A jobb pillanataimban rászólok magamra, hogy "nem kellene" és ilyenkor tényleg leteszem a telót, meg a guglit és hagyom, mondván majd elmúlik és keresek magamnak valami jobb hobbit. A rosszabb pillanatokban pedig rádepressziózok az elmúlásra és már-már számolom vissza a perceket is.

Hogy még bonyolultabb legyen a szitu, iszonyat szorongós vagyok...(érzem, ahogy máris belémszerettek:D) visszafojtós, szóval nem az a "ami a szívemen, az a számon" típus. Inkább az a gyűjtgyűjtgyűjtgyűjt nembírjatovább kiborulva üvölti a bánatát típus. Mióta exem részben emiatt, részben meg mert kihunyt a szikra tett lapátra, próbálom magam uralni...Hát több-kevesebb sikerrel, főleg Miatta, akivel - milyen sorsszerű - két éve vagyunk együtt. Igen, a rózsaszín három hónap után kábé jött a pánikbetegség. És még mindig velem van, szóval tényleg nagyon szerethet.

És hiába a terápiás beszélgetéseink, a kedves mondatai, hogy "minden rendben lesz, ahogy mindig", úgy érzem ez még kevés. Szóval, hogy visszautaljak az elejére, blogot fogok írni. Világmegváltás nem lesz, csupán egy kis lélektakarítás, ha minden jól megy a segítségetekkel.